Föld koronája

 

Nézd Kemenesalját, latin mező,
Soracte behelyettesíthető
a Sággal bármi helyi rajzban –

teuton vonásokat kaptam,
feminin az utolsó halovány
Berzsenyi, apai dédnagyanyám.

Feldúlják vérségünk azonnal,
mint sívó vidéket a landsknecht:
beáramlik dédnagyapámmal
a sehonnai ág, a Lanczkor.

 

 

Mégiscsak nagy, nagy nap

 

A mai grófi Lanckoronski-ág Galíciából
került Bécsbe, Lanckorona
     városából. 2005-ben Lanczkor Gábor
neki immár nem rokona.

Nőtt egy oldalhajtás Bécsben: cz-vel, Lanczkoronski.
Palotájuk a Gürtelen;
     honnét születésem nem érhette meg senki.
Váruk Villach mellett legyen

(magukra leltek, ím a visszacsatolás) a Landskron.
És paraszt-patríciusok,
     Sopronon át Magyarország, ily névvel - Lanczkor -,
mit a hullám partra mosott.

Nem tudhatni, hogy mi is történhetett akkor Bécsben:
mily módon lesz a tehetős
     valakikből kegyvesztett s neofita: Köcskön? 
Mit követhetett el az ős –

mégiscsak nagy, nagy nap ez a mai, gondolta éjjel:
kinn fúj, széklábban szú motoz –
     nyaka megnyúlt, feje mint miljom pikkelyével
szétmeredő fenyőtoboz.

 

 

Tűzre való akácok

 

Mint egy miniatúrafestő képén:
körömnyi
házakkal a falu a Ság s a Kissomlyó között.
Foghíjas jegenyesor,
kopaszon didereg,
amint a hóbunda lepereg róla.
És a hitvány, tűzre való akácok;
melyek csak a házak közvetlen közelében maradoznak el.

Egyetlen utca
füstölgő kéményekkel, két templomtoronnyal.
Fehér kertek a léckerítések mögött.
Megannyi görnyedt szilvafa, orgonabokrok, bodzák.

Rövid vágás a villogó szikével,
akárha csecsemő mellén –
ahol a Csikászó-patak (korcsolyáznak keskeny jegén)
szelíd kanyart ír,
ott van a föld alatt: a csirkeszívnyi szív a mozdulatlan tájban.
Ő az: bal bokáján, melyet kevéssel halála előtt
tört el egy részeg botladozás alkalmával,
melyről már lefoszlott a szövet és a hús: ott a rögzítő fémdarab.

Feltámadásod álmodom, apa.
Feszes inak kerülnek csontjaidra,
és hús, s a súlyfelesleged; 
újraformázza testedet tíz gyengéd, láthatatlan ujjbegy.
Készre. Akkor lángba taszítalak,
te! zsírral
sötéten telített áldozati tűz.
 

 

 

Vaku pora

 

Lenne apu
por és hamu,
lenne vaku
pora, az az egy villanás,

lennék fattyú,
aranygyapjú
fanszőr, hattyú,
bármi, diónyi buszgarázs,

meggörnyedtem,
meg, miközben
ezt hörögtem,
remegve, mint szélben a sás,

mert hazajött,
részegen ott
a kút mögött
elesett, hányt az apa-más,

meggörnyedtem,
meg, miközben
ezt hörögtem:
mint szélroham alatt a sás.

 

 

 

Karl Lanckoronskihoz

                                                           

                                        „Nicht Geist, nicht Inbrunst wollen wir entbehren:
                                        eins durch das andre lebend zu vermehren"
                                                                   
                                        (Karl Lanckoronski - Rainer Maria Rilke)



Szennyesen párolog a vörös pavilon
alatt a víztükör a szigetig a mélyben –
halvány a fák árnyéka a hosszú lépcsősoron:
az égő, szürke felhőrétegen fehéren
üt át a nap füstölgő, holdszerű korongja.  

Grófom, tanúnak téged hívlak most magam elé;
rokon, akárhogy is. Száztizenegypár éve
járhattál Pekingben, mely akkor még – az Egeké:
földszintes császári főváros terebélye;
a Téli s itt a Nyári Palota: égi zárvány.

A zöld bambusz tövét gyíkocska csipkedi.
Keletre jöttél, mégiscsak: keletről jöttél –
a magunk fajtájától kellett fallal védeni
a Birodalmat; egykor még barbár hordák, csörték,
melyek nem vesztették jelentőségüket.

A fecskefarkas zöld majolikatető
finom ívre feszített négy gerince
roppant négy íj; de Semmi-kéz nem von nyilat elő –
beröppen, kettősünkre rá se hederítve,
az oszlopok közé egy szarka s egy veréb,

a zöld bambusz tövét gyíkocska csipkedi.

 

 

 

Meghasadt, hosszú lángnyelvek

 

Nem tudnék lemondani rólad. –
                                Akkor éjszaka már olyan erős volt a rengés,
hogy szinte nem is mozgott, hanem felfordult minden.
Besietett a szobámba apa. Ekkor már én is talpon voltam.
Végre jónak látta, hogy távozzunk.
Amint már kijutottunk a házak közül,
a sági útkeresztnél megálltunk a nyárfák alatt. A kocsi,
hiába voltunk egészen sík terepen, egyszer erre,
másszor arra gurult el öt-hat centimétereket, és még akkor sem
maradt egészen egy helyben, amikor apa berántotta a kéziféket.
A Sághegy elbányászott, csonka bazaltkoronája
mellett a fekete felhőt villámok szaggatták meg,
majd meghasadt, hosszú lángnyelvek csaptak föl benne;
ezek hasonlítottak
                              a villámokra, de nagyobbak voltak.
Nem sokkal később
                              az a bizonyos felhő
leereszkedett a síkra, teljesen körülvéve
és elrejtve bennünket, ahogy az elhagyatott sági úton hajtottunk
a hegy irányába. Alig pár méterre lehetett csak látni.
Hamueső kezdett hullani, egyenlőre csak ritkásan.
Mögöttünk sűrű sötétség terjengett, egészen
elborítva a földet; rohanó áradat módjára hömpölygött utánunk.
Aztán ránk szakadt a sötétség, nem mint a holdtalan,
vagy a felhős éjszakán, hanem olyan, mint
amikor zárt helyiségben eloltják
a lámpát. Felgyújtottad a reflektorokat.
Mikor a hegyoldalban lévő parkolóhoz értünk,
kissé kivilágosodott, de én tudtam, nem azért, mert itt a virradat,
hanem mert egész közel már a kráter tüze.
Ahogy kiszálltunk, és zseblámpával megindultunk
fölfelé a széles, vasalt betonlépcsőn, fogtad
a kezemet. Hirtelen megállt a tűz, még mindig
jókora távolságban; és újból sötétség szakadt ránk,
újból hullott a hűvös hamueső, egyre sűrűbben.
Többször megálltunk, magadhoz húztál, összekuporodtunk,
aztán pár pillanat múlva indultunk is tovább, miután
leráztuk magunkról a nehéz hamut; széles tenyereddel
borzoltad a hajamat. Mentünk kézen fogva, tapogatózva
gázoltunk a bokáig érő hamuban,
már csak a korlátról sejtve, hol is a lépcső.