Úgy hívnak téged is

 

Úgy hívnak téged is,
mint az anyámat –
azt hittem, mégpedig
úgy, mint ki nyájat

tövisek közt terel:
elég ez ahhoz,
hogy most belémszeress.
Hóra esőt hoz

az enyhe télidő,
indigókéken
az alkony-égen
üt át a hómező.

 

 

Amit kiváltasz

 

Amit kiváltasz, az vagy: úgy csapódtam hozzád,
ahogy a birodalmak tudnak összeomlani.
Lúgozzák
a szemünk kékjét az egek, szemének mégse hisz, aki

hisz: a való Isten nagyobb dicsőségére
omlanak össze. Add meg magad, ne kérdezd, kinek
s mivégre, –
azért, mert nem adod. Menj, eltaszítalak a semmibe.
 

  

 

Távol a nyájaktól

 

A folyónál jártam, távol a nyájaktól;
szigetéhez érve, hol teli torokból
bömböl a zuhatag, hol a folyó tombol,
bementem a hídon; négy kő-Hermész bókolt.

Csak odabenn láttam, hogy mi húzott ide,
sötéten hánykódott a nagy kos teteme,
mint farönk, olyan volt, vagy hogy nem épp az-e,
döntsétek el ti majd, ha itt az ideje.

Ahogy az ár lezúg, az örvény visszacsap,
ment vele a mélybe s forogva felszakadt,
kilökte magából a habzó zuhatag,
az örvény le, vissza a vízesés alatt,

megint fellökődött, megvillant oldala,
fehéren, csupaszon, mint a kígyó hasa,
álltam és bámultam; nem vártam így soha,
mint téged, még senkit, nem vártam még soha.

(Hermafroditának,
kire szobrász támadt,
s míg aludt, kőbe véste,
ilyen az alvása
a márványba zárva,
eped az üdvösségre,
s farönk vagy egy kecske,
teleszemetelve
álma körkörössége.)

 

 

Néri Szent Fülöp sírjára helyezett imacetli, 2006 február 14.

 

Atyám ki itt a rácson túl
oltárodban fekszel,
te ki bizton meghallgatnál,
segíts meg most engem,

van ez a lány Budapesten,
ez és ez volt vele,
nem igazán értem hogy-hogy,
most lejönne ide,

akartam mint soha senkit,
most is így akarom,
eljövünk majd hozzád Atyám,
segíts, kérlek nagyon.