E súly elől

 

Magamra hagytál, rám szakadt a testem,
és hogy belészakadtam, mint egy lékbe,
menedékem oly görcsösen kerestem
e súly elől, testembe épp beférve,

mint amazok, kiket nyílt terepen
lepett meg a vulkán lezuhogó,
kirobbant égő törmeléke lenn
a házak közt. Bennem rekedt a szó.

Úgy éllek most, mint csillagot a vak,
aki a Nap nagy hőjét tudja csak,
tűhegy-fényt nem: kit a sötét vakít.

Szeretkezzünk! húzz szűk kört négy tenyértől,
felejtsem el, rángass el a kenyértől,
mely a mást-éhezőnek osztatik.
 

 

 

Jól hangolt csembalóra

 

Hol vagy? ki-be jársz az elvermelt szívben,
tüdőmből méred a leheleted;
s testedre bármint vágyom, nem lehet
mélyebbre fordulni ilyen nagy ívben, –

fölriadok a sötétben ilyenkor.
Fekszem, a szívem most megint olyan,
mint egy friss articsóka, ahogyan
körülborítja a kemény pikkelysor. 

Sáskák, olaj, kávé, és szén, lovak,
megvillantja hordalékát a Styx –
mint amikor sikoltozik a szfinx,

olyan magas most, oly sötét sodrása, –
míg hirtelen az ágyamig lohad,
a mélyre fojtott, neve-nincs sírásba.

 

 

 

Feltámadás utáni negyedik vasárnapra

 

Hogy öt pár kereke közé befogva
a tiszta vércsatornát a lokomotív
tőröm pengéjén megindul kattogva,
kitartott jobbom mint egy tört diadalív

és megremeg a markolat kezemben,
amíg befogva öt pár kereke közé
a vércsatornát a felhőkkel szemben
megindul a mozdony a pengén fölfelé

feltámadás utáni negyedik, szeles
vasárnapon, Apollón ajka összetört,
előtted mindhárom, az utolsó dalok,

a szürke fellegekbe belesápadok,
Erósz beszél, szeress, és én szeresselek,
és közben jobbomból elejtem ezt a tőrt.