Előhang

 

 

Tavasszal friss lombbal elkényeztetsz bőven,
megáldasz ilyenkor a friss zöld erdőkkel,
gyönge tűvel varrott szép sátorernyőkkel,
viz-lassu zugással a zsibongó főben.

Nagy ciprus-árnyakkal szagos éberséged:
szomj-oltó vizekben szürcsöllek fel téged,    
adsz nyáron nyugovást, hol csak birka béget,
égi madaraknak égi különbséget.

Ősszel sok gyümölcsöt, fügét és citromot,
pomagránátjaid ajándékba hozod,
erdőn vadat nem hagysz, asztalomon azok,
mindet te mozgatod, ami él és mozog.

De amikor télen kötve vagy lábamhoz,
mint a jó vadászeb, ki elém kacsát hoz,
te erős fergeteg, leszek, ki eloldoz:
lángodnál melegszem; leszek, ki eloldoz.

 

 

Első. Mint akit gyík

 

Kétfelé kaptunk nagy terhünkkel egyszerre,
mint akit gyík csípett meg, összerezzenve.
Letettem, eljöttem, könnyű, semmi sebbe
mint ki belepusztul, nem a szerelembe.

Láttad már, amikor váruk megbolygatják,
mennyire riadtan futkosnak a hangyák,
nagy tojásaikat ide-oda hordják,
szél zúg a fenyőben, pengnek a diófák?

Könnyű, semmi sebből százszor kigyógyulva,
láttam már magunkat tíz vagy húsz év múlva.
Hét nyelv liheg számból, mint a daróc, durva:
libertinus ifjú, kötöttsége nulla.

 

 

Második. Irgalmat gyakorolni

 

Most leszünk csak azzá, mivé lettünk volna.
Mint aki a lápot szépen lecsapolja
kicsiny földje mellett, majd hozzácsatolja: 
bekötött a káosz széthulló nászunkba. 
 
Ahogy termőföldet vesz vissza a vadon,
egy félfordulatot teszek az ágyadon,
csuklóban-könyökben behúzom a karom,
összecsücsörítem öt ujjam, s ráhagyom,

hogy támadjon csak rád, hogy hajadba tépjen
az átalakulás nyers lendületével,
hogy a felmeredő nyers nyakkezdeményen
a hattyúfej nyúljon, nyúljon beléd mélyen,

és tűrd, hogy élvezed mindezt, nemhogy tűröd,
míg lesed oldalt a nagyszekrénnyi tükröt, 
aztán ugyanazt itt: mint név a betűkön,
madár hever rajtad, hó-belepte-szűz föld.

 

 

Alba. Lerakja a folyó

 

Mosódik zablája fehér tajtékjától,
dől a víz szőréről, szárnyától s nyakáról,
ügetne a hajnal, lova csak téblábol,
de szebb Pegazusnál, köd veri a tábort.

Minden csöpp veríték, mely szőréről csöppen,
párává változik, sója gyűl a földben,
elapad a nap, mint tojás elhullt ölyvben –
ha egyszer elmentem, mégis visszajöttem.

Lerakja a folyó szemcsés hordalékát,
mi könnyű semmi volt, azon már nem lép át –
fűt mellettem arca, haja szanaszét áll.

 

 

Negyedik. A vége

 

Beharapja ajkát, megdől és sír, sziszeg,
mint barna ég alatt hajlongó íriszek,
hullámzanak a dús lombok, mint a vizek,
föltámad a főnszél, a völgynek nekimegy.

Ő maga, maga volt a báj és a kellem,
akad is ha másik, tengermélység ellen,
ellenében annak, mely megmérhetetlen,
a fecske csőrében mennyi vízzel rebben?

Vége, vége, vége, mindenünknek vége.
Nyiss keserves torkot a fülemülébe,
forrást, erdőt, mezőt csavarj ürességbe,
szóljon az űrön át csillagokhoz érve.

Keresztül az erdőn, felkavarva zöldjét,
nekimegy a völgynek, lezúdul a főnszél,
a lombok recsegnek, miket útján fölsért,
elcsúszik egymáson áramában föld s ég.

Mint mérgekkel nevelt napkeleti sárkány,
rakva gondos tűzzel, villámlik, tüzet hány,
érkezik a vihar, mint valami járvány,
érett búzamező hullámzik mély sárgán.