Első vers

 

Ádám, mikor érezte már a véget,
fiát hívatta, hogy őt küldje, Séthet,
siessen az Éden zárt kapujához,
és a Könyörületesség olaját hoz-
assa ki Mihály arkangyallal, kérje
erre a legutolsó szövetségre,
ha megkenik vele, attól felgyógyul.

Ment Séth, kérlelni az arkangyalt orvul,
de látta persze ezt az Úr egyszerre,
mégsem sújtott le Ádámra, se Séthre.

Az olajat nem adhatta az angyal –
csak azt mondhatta, mit kezdjen a maggal
(néhány magot dobott Séth tenyerébe)
és egy ujjával felbökött az égre.

Elárulom, milyen fa magja volt az,
amelyre rábökött az Úr, az volt az,
melyre a kezdetekkor rábökött: ne!
Így volt, legyenek a szálak megkötve.

Séth hazaért, haldoklott már az apja.
Amit kért, az arkangyal nem adhatta.
Ádám intett, kapott még Séth egy csókot.
S kilencszázharminc évesen kimúlott.

És Séth, mielőtt eltemették apjukat,
Ádám nyelve alá tette a magokat.
Idővel gyenge fácska nőtt ki száján.
Gyökere behálózta koponyáját,
majd hogy nagyobb lett, széjjelroppantotta.
Termést hozott és nőtt egyre nagyobbra.
Dús lombjában ezer madárcsalád lakott,
gyümölcséből ezernyi vándor belakott. 

 

 

Második vers

 

Salamon király aztán kivágatta.
Fának hitték, s építkezett, kellett a
fa és a kő – hidat vertek belőle.

És eljött hozzá Sába királynője,
elefánt hátán fényes baldachinban,

tevéiken arany, sok fűszer ringtak,
és drágakő, s arany, százhúsz talentum,
mind Salamonnak hozta ajándékul.

Egy hídnál menetét megállította.
A sugallatot épp csak akkor kapta,
szálljon le, azt a gerendát imádja,
melyen az elefánt jobb első lába
megállt. (Hadonásszon) – vessen keresztet.
Fájából annak ácsolnak keresztet,
ki meghal majd, hogy elhozza az üdvöt.
Egy ló nyerített; fajdkakas üvöltött.

És áldani kezdték a folyóvölgyet
a hídon térdelvén az udvarhölgyek.

Majd a trén megérkezett Salamonhoz.
Érkeztére ezer lobogót bontott
Jeruzsálem, a sok lakosú város,  
tornyos, zöldellő rétekkel határos.
Attól a szent pompától a lélegzete
elállt a királynőnek; s remegett keze.
És elsuttogta éjjel a királynak,
miért is volt, hogy a hídnál megálltak,
sugallatot hallott, szörnyű próféciát,
gerendáján szenved ki majd a Messiás.

Szétszedeti azt a hidat, mocsárnak
mélyére süllyesztik fáját már másnap,
így Sába királynőjének ott Salamon.
Fáklyák fénye ingott a csempés udvaron.

 

 

Harmadik vers

 

Volt József, jött az angyal, ott volt Mária,
az Istentől született aztán egyfia,
és kihányta a föld azt a gerendát,
és abból ácsoltak neki keresztfát.
És mint a kór, terjedt a hit a mélyből.

Sátrába lépett Konstantin az éjből.
Végezni fog Maxentiusszal másnap.
Hasra feküdt ágyán, csak úgy palástban,
aztán egy pár perc múlva már el is aludt,
hű emberei őrzik a külső kaput.

Aztán a fény, melyben az angyal úszott.
Fényében a zászlók, mint füstölt húsok,
úgy lógtak ott az éjben a sátor előtt.

Állt a császár, s szörnyű merevedése lett.
Állt ott az angyalszárnyak friss szelében,
kis fénykereszt tűnt fel a barna égen,
rámutatott az angyal, s így szólt: győzni fogsz.
Aludt két testőre; s baglyocska nyifogott.

Másnap másfél méteres fakereszttel
indult csatába, ott fogta keresztben
lova fehér sörényénél maga előtt.

Amint feltűnt szemből Maxentius előtt
a keresztbe szögelt két gerendával,
ő mint ki úr, ki istennel nem tárgyal,
felnevetett s megfordította pejlovát,
s bele a zúgó árba csapatain át.

 

 

Negyedik vers

 

De hova tűnt közben az igazi kereszt,
melyen a Megváltó meghalt, az hova lett?
Anyját kérlelte Konstantinus, Ilonát,
kutassa fel az eltűnt ereklye nyomát,
hajózzon érte le Jeruzsálembe.

Így is lett. Élt a városban egy ember,
bizonyos Júdás, úgy hírlett, ő tudja,
hol van a szent fa (elásva egy kútba).
Hamar meg is találták ezt a Júdást.
Az semmit nem tudott, keressenek mást.

De a szent asszony csak nem hagyta annyiban.
Jól elverték az aljast ott a putriban,
ütötték-rúgták, s az még csak fel sem nyögött.
Akkor vitték, csigára húzni a dögöt.
S hogy a családját is lemészárolják.

Mikor leengedték, mint egy tömött zsák,
annyi volt. Elsuttogta, hol van a kereszt.
Fogták, vitték, mutassa a pontos helyet.

Ásni kezdtek ketten egy régi kút helyén.
Vörös föld, lágy agyag. És valami kemény
a felszíntől talán másfél méternyire.
Feszültek a karok s a két ásó nyele,
amint a durva keresztgerendáknak
alátették s kiemelték mindhármat.

Három ugyanolyan kereszt előtte,
mind a három földes, pudvás, szúette –
Ilona a földkupacon térdre rogyott.
Jeruzsálem mértani rendben ragyogott
hőtől ringó tornyaival ott a hegyen.
Nem tudta hirtelen, most mitévő legyen.

Az Úr segített, temetési menetet
rendelt oda a pásztor és a nyáj helyett
a domb mögül kikanyarodó útra.
Odaért, s Ilona megállította.
Hová is mennek. Kit temetnek akkor.
Ifjú férjét szegény fiatal asszony.

Le kellett fogni, mikor a koporsót
felnyittatta. És épp csak az utolsó
keresztnél, amikor fölé tartották,
láthatta föltámadni friss halottját.