Szigony

                                               - Dusánnak -

 

Viszi, ahogy egy óriás cet vitte el
baljóslatú napon, a Jáva-tengeren
egy szigonyos belészakított szigonyát,
mit húsában később egy másik megtalált,

a Blance-foknál ölték meg ezt a cethalat;
a két bálnavadász is réges-rég halott.
A farkánál talált húsába a szigony
a Jáva-tengeren, baljóslatú napon,

púpjából vágták ki a zord Blance-foknál.
Tizenkét métert, éppen mint az oktáv,
ennyit tett meg követve őt húsában
ezer mérföldeken, a fagyban, sárban,

azt írtam, hogy amint egy cethal vitte el
baljóslatú napon, a Jáva-tengeren
egy rég halott szigonyosnak a szigonyát,
viszi, és hogy mi visz oktáv éveken át,

mint a szigonyt testében óriási cet,
míg száz hajót indít útjára Nantucket,
     csak sejtenem lehet,    
     mint azt a Blance-fokot, –
ki a vak testmeleghez így hozzászokott.
    

 

 

Előbb vérpanoráma

 

Előbb Vérpanoráma, majd a Terror.

Úgy forgatod, mint jól kifent kaszát,
ahogy a délibáb kapta föl egykor
a hortobágyi csárdát, oly lazán –

lenyúlsz s megforgatod a régi Szót.

Ha felböffen, nincs az a liliom-
s tömjénillat, ami a katakom-
báknak szagát elnyomhatná, Lipót.

S lennének mind keresztények, kivéve

magad, ők irgalmazzanak neked, 
nekik te ne, kiből már kimered 
a vas – s legyek híznak vérén kövérre.

Hajad tépnéd dühödben, hogyha látnád:

elérkezett a szabadság kora.
Böki a jég fölött a lekaszált nád,
elered egy hófelhő zápora.

 

 

Halott természet

 

Nekiindultunk a kiszáradt,
szűk vízmosásnak ketten a fehér kövek,
virító tüskés kórószárak
között föl, fölfelé az erdős semminek.

A vízmosást mögöttünk hagyva,
fenyők alatt a szürke sziklasatuban
kis tó tűnt fel; metélőhagyma
zöldellt partján a fű közt öntudatosan.

És vihar egyszeri csalétke,
egy megnevezhetetlen lombú tönk faralt
le a mélyülő tófenékre,
a vízben ágai, akár a rőt korall.

Termeszvárak, világos sziklák.
S feljebb a lavina roncs hulladékai.
Sávnyi fát elsodort, szétcincált
ez az olvadt hósávnyi hűvös valami –

álló, derékba tört nagy törzsek,
követ-földet szorító kiszakadt gyökér,
ezernyi tűleveles tört seb –
koszos fehér volt minden előttünk, fehér.

Felhők árnya sötétítgette,
az erdőn lenn foltokban be-bealkonyult,
amíg fölértünk a nyeregre.
Törpefenyő-sűrűn vitt fölfelé az út.

Aztán csak a nagy szél, tört szirtek.
És te, aki nem borzadsz, és ezt olvasod.
Itt fenn van az, hogy elveszítlek,
egyetlen élőmet e tiszta havason.