Március nyolcadikai cetli

 

Ha nem, hát nem, atyám,
ettől nem vagy kisebb,
ha egyszer fölszakadt,
begyógyul a friss seb.

Adja az ég, legyen
még ennél is frissebb,
hála és köszönet
érte mindenképpen,

bármit zsarolsz is ki
nekem fönn az égben.

 

 

Válasz Alighierinek

 

Te csillaggá fonnyadt nagy nap az éjben,
nemes lélek, hét évszázad mélyén fogadd
üdvözletem a szerelem nevében,
s oly választ, amire okot kérésed ad.

Mentem, a lomb sötéten áradt és apadt,
léptem, s egyszerre megfagyott a vérem:
a tisztáson a márványkád előtti pad
szélén ő ült két megtestesülésben.

Egyike meztelenül épp csak egy lepelt,
(hátul Ámor a kút vízébe nyúlkált)
a másik dús selymet, kesztyűt, topánt viselt,

csalódott volt az arca. Azé gyermeki:
alig loccsant, mint tócsában egy nyúlláb, –
a vízből Ámor ép szívem halászta ki.

 

 

Hiszen mi ez

 

Hiszen mi ez, ahogy megindulsz támolyogva
          a márciusi fényben,
ha nem a legtisztább életöröm? Ki foglya
vagy a gyászodnak, s úgy hiszed, Istennek tetszőn,

s az üdvösséged múlik egy-egy pontosvesszőn,
          a földön és az égben,

egész úgy egyensúlyozol az egyenetlen
kövezeten, egészen úgy most, mint ki boldog,
          ujjongón és testetlen,
s élőn, mintha mégis belobbant volna a nagy ég

másfél hete, az esti barna felhőrongyok,
ott állsz alattuk a hosszú katlanban, hogy elég,

most akkor mindenről lemondanál, vagy semmiről,
rólad, (lásd, itt e te te vagy, kire úgy nézel,
ahogy Nárcisz a víz tükrére, melybe beledől),
          pusztulj a szenvedéllyel. –

Az éjjelé a nap vagy a napé az éjjel?
A másikat darabjaival melyik osztja föl? –

Két test vagy te, két lélek, ennyi vagy, a tiszta ész:
a napfényben sétálgató kenetes látszat,
          mely önmagában nem egész,
mely párját kívánja; s boldogság, s az alázat.

 

 

És szerelme majd megadja magát

 

Míg a savanyuvíz-szagu dolomithát
karsztbokor-erdeiből,

míg a dolina mandulaligetén át
elszabadul s nekidől,

mint a levelibéka, tavaszi-zölden
dől be az új gabona;

port kavar a vörös talaju dülőben
egyszeri mozdulata.